Angyal szállt el...Within Temptation, Coronatus, Ideas; PeCsa, 01. 18.Régóta vártam már egy igazi WT koncertet (nem egy Szigetes fellépést a multikulti áradatban), így nagyon megörültem, amikor megtudtam, hogy januárban hazánkba látogat a holland félistennő, Sharon és csapata. (És miután Ti is régóta vártátok a beszámolót, íme, itt van! - a szerk.)
Nem szeretek lemaradni dolgokról, ezért igyekeztem időben érkezni, hogy mindhárom zenekar teljes programját láthassam. Így is sikerült azonban az első pár minutumot a ruhatár előtti sorban töltenem, mivel már kevéssel a tudomásom szerinti fél nyolcas időpont előtt elkezdődött a buli.
Bár alapvetően kedvelem a női énekes produkciókat, az Ideas munkásságát csak foltokban ismerem. Hallottam anno az első anyagukat, amit magyar szinten korrektnek találtam, meg mostanság belefutottam az Angyal klipjébe párszor, de valahogy nem nyűgöztek le az abban hallottak. Élőben nyújtott teljesítményük valamivel meggyőzőbb volt, de még mindig nem sikerült teljesen maguk mellé állítaniuk.
Sajnos a hangzásuk nem volt a legjobb. Sőt. Elég féloldalasan szóltak, az egyik oldalon a billentyű, a másik oldalon pedig az egyik gitár volt domináns. A mélyek rendesen átmozgatták a belső szerveket, de a masszát képező hangzásból az éneken kívül csak a szinti és a dob volt igazán elkülöníthető. Amit viszont örömmel tapasztaltam, hogy Anita hangja sokkal teltebb élőben, mint a felvételeken, bár érteni így is csak igen ritkán lehetett a szövegeket. Kb. félórás műsorukból három dal emléke maradt meg bennem: Angyal, Völgy, Főnix. Úgy vélem, nem okoztak csalódást, a teremben lévők többsége láthatóan élvezte előadásukat.
Viszonylag gyors átszerelés után következett a Coronatus, akikre nagyon kíváncsi voltam, mert az ősszel megjelent első lemezük igen kellemes meglepetés volt számomra. A két énekesnővel – a szőke, szoprán Carmennel és a fekete hajú, mezzo Adával – felálló német csapat némi folkos ízt is hordoz zenéjében, de alapvetően a két hölgy hangjára és együtténekléseire építi dalait. A hangulat fokozása végett a négy muzsikus srác csuklyában jelent meg a színpadon, Carmen szűk fekete, bokáig érő, mellben tollas ruhát, Ada pedig csípőnacit és fűzős lakkbőr mellényt viselt. De, ami igazán figyelemre méltó volt, az a CD felvételei óta több poszton megváltozott felállású zenekar teljesítménye. Nagyon jól játszottak. Feszesen, pontosan, ahogy kell. Nem voltak virgák, nagy tekerések, a szólóik is inkább ízesek, hangulatosak voltak, mint magamutogatóak, de valahogy olyan érzéssel játszottak és ez olyan mélyen megérintette a dalok többségét valószínűleg nem vagy alig ismerő közönséget, hogy ezen illetve a fogadtatáson még a csapat is megilletődött kicsit.
A műsor az ütős My Rose Desire-el kezdődött, majd a latin nyelvű Requiem Tabernummal folytatódott. A főfedők lekerülte után örömmel konstatáltam, hogy a srácok igazi rockerek, fenséges rőzsékkel! A harmadik, zakatolós, gigarefrénű Hot & Coldban Carmen gitárt akasztott a nyakába és úgy énekelte bődületes magasait, hogy gyakran kísérte is hozzá magát. Sőt a következő, Dunkle Blume című, az anyanyelvükön előadott dalban ő játszotta a gitárszólót is. Egy új dalt (Cast My Spell) is hallhattunk az év végére ígért új albumról. Azt hiszem, hogy az anyag húzódalai közé fog majd tartozni. Aztán megint két németül előadott dal (Volles Leben és Ich Atme Zeit) majd a tempós, headbengelős Scream Of The Butterfy következett, majd két újabb német opusz után levonultak a színpadról.
Némi dermedt csend után, melyben mindenki érezte, hogy így nem érhet véget a Coronatus estje, egy ráadásra visszatértek, melyet a közönség hatalmas ovációval fogadott. És Carmen azon kérdésére, hogy akarjuk-e még hallgatni őket, egyként dörögték az egybegyűltek, hogy Yeah! Aztán, ha jól értettem, Beauty In Black címmel nyomtak egy fantasztikus ráadást. A csapat nagyon átjön koncerten, érdemes megnézni őket, mindössze két apróságot említenék meg. Az egyik, mely csak az én német nyelv iránti ellenszenvemből fakad az, hogy örülnék több angol nótának, a másik pedig, hogy Ada a legtöbb énekesnőhöz hasonlóan nem nagyon tud magával mit kezdeni, amikor éppen nem énekel. De ennyi baj legyen. A vizsga sikerült, a következő osztályba léphetnek.
A buli után hamarosan gratulálhattam a merch pultnál a közönséggel parolázó és autogramot osztó Coronatus legénységének és leányságának felemelő produkciójukhoz. Igen kedvesek és közvetlenek voltak, itt derült ki számomra (legalábbis a látszat alapján), hogy Carmen pocakjában már növekszik az új generáció. Gratulálunk! Eljött végre a rég várt perc, mikor is égzengés és villámlás közepette kezdetét vette a varázslat. A pasztell eget és egy ódon város kontúrjait, gargoyle-jait mintázó háttérvászon és díszlet előtt megjelent a fűzőbe és mélybordó tüllszoknyába bújt Sharon és a szokás szerint egyszerűen öltözött csapat, ezúttal a kézsérülést szenvedett Robert nélkül. (Aggódtam picit, hogy az egyik gitár hiánya mennyire nyomja majd rá a hangzásra a bélyegét, de mint kiderült, nem nagyon volt miért.) A szound alapját a szinti és a belőle áradó, mindent magával ragadó epikus hangorgia, a lüktető dob és a zenébe homogén módon beépülő basszusalapok szolgáltatták. Csak ritkán, a több dögöt igénylő részeknél és pár gitárharmóniánál éreztem azt, hogy igazán elkélne Robert játéka. Így is szinte lemezminőségben szólaltak meg. Persze ehhez az is kellett, hogy Sharon éteri hangját kitudjamilyen hanghordozóról az albumról megszokott gigászi vokálok is megtámogassák.
Az első igék a neten meglesett korábbi repertoárokban sokkal hátrébb szereplő Jillianből hangzottak el, mellyel kezdetét vette a kb. másfél órás mágia. Már az elején sorjáztak a fantasztikus nóták: The Howling, Stand My Ground, The Cross és What Have You Done. Meglepett, hogy már az első harmadban helyet kapott több igazi klipes sláger is. A szinte folyamatos vetítés és a fények nagyon jól megkomponált játéka sokat dobott az egyébként is emelkedett hangulaton, plusztöltést adott a daloknak, Sharon fenséges dallamainak. A What Have You Done-ban nem csak Caputo hangja, de személye is megidézésre került a videóról bejátszott részletek által. A csapat, de főleg Sharon bemozogta a színpadot. Megmutatta, hogy hogyan kell élni, hódítani a színpadon, hogy hogyan lehet egy nő egyszerre kemény, és mégis nőies. A zseniális Our Solemn Hour-t felvezető elképesztő filmes intró, az azt és az egész dalt többnyire indigókék fényben indiai táncosként vagy kígyóként áttáncoló Sharon Del Adel, valamint a kísérő háborús képek a fehér galambokkal teljesen lenyűgözték az eddig is áhítattal lelkesedő, elbűvölt közönséget.
A műsor nagyobb részét az utolsó, akár slágergyűjteménynek is nevezhető The Heart Of Everything lemez dalai tették ki. De nem maradhattak el olyan klasszikusok sem, mint a Mother Earth, mely alatt egy gigászi életfa jelent meg a vásznon vagy a Deceiver Of Fools. Majd a The Truth Beneath The Rose – melyben Ruud zseniális szólót nyomott – szárnyalása után jöhetett a ráadás, melyet örök kedvencem, az elmaradhatatlan Ice Queen zárt. A koncert végén a gyémántfényes hangú úrnő mélyre hajolt népe előtt és úgy fogadta hódolatukat.
Még így napok távlatából sem tudnám megmondani, hogy Sharon boszorkányként, papnőként, angyalként vagy csodálatos (abszolút nem annak látszó) Jégkirálynőként varázsolta-e el a PeCsában összegyűlt nagyérdeműt. Persze nem mehetünk el szó nélkül a mindehhez nagy alázattal, profizmussal, határtalan lelkesedéssel és átéléssel játszó zenekar és a kitűnően teljesítő technikai személyzet mellett sem. Hibátlan produkció volt. Remélem, mielőbb láthatom őket, ezúttal már Roberttel és részese lehetek újra a varázslatnak. Kapcsolódó zenekarok: |
Kommentek 
