Nem disznóláb

Robinzon Cirkusz: Lilöpig Fíling (2007.)

„Szombat esti disco láz / Anyád meg otthon disznót vág / A denszin kvín te vagy nem más / Csókod íze tejfölös-hagymás” Ezt nem bírtam megállni, bocs, de nem saját elmeszülemény – a fenti zenekar gyilkossági kísérlete. A kínrímről eszembe jutott egy történet, amit haverom adott elő annak idején az irodalom írásbeli érettségijéről: „Simán meghúztak, bazmeg. Adyt választottam, csak már ott elbasztam, hogy rosszul írtam le a nevét a tábláról, i-vel, úgyhogy már a helyesírás alapból egyes lett. Mer’ párszor leírtam még.” Na, ilyen a Robinzon Cirkusz is: súlyos, de szórakoztató.

A disznó már a borítón megjelenik, amolyan varacskos fajta, egy színpadon üldögél, és szalonnát süt a tábortűzön. Oké, értjük a csavart, de hát miért kell ezt? – gondoltam elsőre, de szerencsére szeretem a Primust is. Nahát nekik vannak ilyen zsibbasztó dolgaik, ezért, gondoltam, egy misét megér. Tulajdonképpen megérte.

Mindenekelőtt annyi, hogy a Lilöpig fíling a zenekar első albuma, és intróval, outróval (Be és Ki) együtt 17 (!) szám. Ami nekem már másfél perces pankszámokból is sok, itt meg rendesen több percesek (!) a dalok. Mit képzelnek ezek? Aztán néha érnek kellemes meglepetések. Mint most is, bár a 17 szám, persze, intróval, outróval, akkor is sok. Na jó, elég a nyavalygásból, vágjunk bele – ahogy az egyszeri böllér mondta, höhö.

A Primussal különben nem is lőttem nagyon mellé. A cirkuszi zenét idéző Be után egyből egy röffenő basszussal indít az Inges alakok, á la Les Claypool. Aztán egy jó kalapálós zúzda után előkerül a bendzsó, és a szöveg is meggyőz arról, hogy van némi rokoni kapcsolat a rajzfilmfigura-hangú és -komolyságú basszusvirtuózzal. Bár a komolyságról annyit, hogy az elsőre viccesnek ható szövegek mély társadalomkritikát rejtenek. Az Inges alakok a topmenedzser-érzést önti dalformába, a Disco meg a Mónikashow-töltelék hülyepicsákról húzza le a keresztvizet. A Zsíroshajú nekem arról az embertípusról szól, aki, miközben éli a szürke életét, végig arról álmodik, hogy egyszer valami igazán nagyot alkot, maradandót – igazából szuperhős, csak senki nem tud róla. Igazából szomorkás darab.

Szóval vannak ezek a mai magyar állapotokat görbe tükörben ábrázoló kis sziporkák, és vannak az elszálltabb, amolyan személyes állapotrajzok a dalok között. Talán ebből is sejthető, hogy a zenekart, ha nagyon kéne, az „alternatív” műfaji megjelöléssel illetném. Ami igaz is, bár zeneileg nehéz lenne bármiféle skatulyába gyömöszölni őket. Az invenciózus gitárjáték mindenképp meghatározó, és bár az előzetes várakozásaimmal szemben a bőgő végülis nem a Les Claypool-i elszállt virgasokkal büntet, ízesen pakolja az alapot. Én egy picit a dobot érzem egyhangúnak néha, hiányzik egy kis páratlan ütem, pici színezés, de lehet, hogy túl sok Mastodont meg Dillinger Escape Plant hallgattam az utóbbi időben. Hát meg azért ne feledkezzünk meg a cirkuszi kelléktárban fellelhető többi instrumentumról sem: bendzsótól a dorombig, ami hangot kiad, az ott van. És működik. Én meg bírok halni a különféle stúdióeffektektől, de nekik még a legbénább visszhang-izé is jól áll. Az énekestől ne várjunk Serj Tankian-i frazírokat, mondjuk nincs is szükség rájuk. Viszont helyükön vannak a dolgok, és külön színesként említendő a női vokál, illetve a „parasztizáló” hanglejtés alkalmazása, hö.

A „Szia, harminc deka ürgelábot szeretnék!” Nefürgyéle! stílusban előadva pedig még a szomszédban is kiverte a biztosítékot. Nem gondoltam, hogy ebből a baromságból még értelmes, vicces dolgot ki lehet hozni, hát Robinzonéknak sikerült. A honlapjukat megtekintve, elég vegyes társaságban telnek a koncertjeik: Lordtól a Kiscsillagig, de hát valószínűleg nehéz lenne magukhoz hasonlót találni. Mindenesetre azt gondolom, bármilyen közönség előtt játszanak, maradandó lesz az élmény. Mondom, nem csak a bohóckodás miatt.

A lemez a Rockinform mellékleteként sokakhoz eljutott, amúgy, gondolom, a zenekartól lehet rendelni, venni, vagy ilyesmi.

• Robinzon Cirkusz