Nézd meg a koncertek plakátait >
Nem vagy belépve! (Lépj be vagy regisztrálj!)
MA: 25 
¦26¦27¦28¦29¦30¦31¦01¦02¦03¦04¦05¦06¦07¦08¦09¦10¦11¦12¦13¦14¦15¦16¦17¦18¦19¦20¦21¦22¦23¦24¦25¦26¦27¦28¦29¦30¦01¦02¦03
Hunderground
Itt vagy most: Hunderground | Magazin | Progresszív agytágító

Progresszív agytágító

Threshold biográfia

Rovat: Kult | Felkerült: 2007. szeptember 6., csütörtök | Írta: Kovács Gergely

Közeleg a nap, amire sok prog-metal rajongó vár már egy ideje (szinte napra pontosan három éve, hogy konkrétabban fogalmazzak): újra Magyarországra látogat a brit Threshold. Ahogy három éve, most is az A38 ad helyet a fellépésnek, a Threshold előtt most három banda, a Communic, a Machine Men és a Serenity fog játszani. A Threshold egyértelműen a műfaj egyik legjobb és legnagyobb múltú képviselője, mégis, ha valaki nem ismeri, ne szégyellje magát, nincs egyedül – sajnos közel sem olyan ismert a banda, mint lennie kéne. Talán az új album, ami már az egyik legnagyobb metalkiadó, a Nuclear Blast gondozásában jelent meg, változtat a helyzeten. Eddig sem volt azonban rövid az út...

A zenekar 1988-ban alakult Dél-Angliában, az első évek dalszerzéssel és a környéken való koncertezgetéssel teltek. Ebben az időben születtek olyan, később az első lemezre is felkerült dalok, mint a Mother Earth, a Days Of Dearth, vagy a Paradox. A négytagú csapat – Karl Groom gitáros, Jon Jeary basszusgitáros-énekes, Nick Midson gitáros és Tony Grinham dobos – 1992-ben jutott lemezszerződéshez, nem sokkal később csatlakozott hozzájuk Damian Wilson énekes. Az együttes nekiállt dolgozni első albumán, előbb azonban megjelent egy dala – Intervention címmel – egy holland progresszívrock-válogatáson. Év vége felé új taggal bővült a keret, ekkor szállt be a billentyűs Richard West, vele fejezték be a debütalbum, a ’93-ban megjelent Wounded Land munkálatait. A szakma azonnal hanyatt dobta magát az anyag hallatán, egyúttal hagyományt is teremtve. Nem csoda, a Wounded Land-ben megvan minden, amire az igényes, kimunkált, progresszív ízekkel gazdagított fémzenére vágyó hallgató csak kívánhat. Azaz a nagyívű, emlékezetes dallamok, a virtuóz hangszerkezelés, az ügyesen felépített dalszerkezetek, az okos szövegek és az egyéniség. Ráadásul a lemez hangzása – főleg talán a dob miatt – emlékeztetett a ’80-as évekre, amire ugye minden heavymetal-rajongó nosztalgiázva gondolt vissza, miközben a HM helyett a grunge és a death metal kötötte le inkább a média és a kiadók figyelmét. Egyébként az album címe Stephen Donaldson azonos című könyvére utal, aminek a történetét itt nem részletezném, mindenesetre a földet megátkozó ’Lord Foul’ szerepét a zenekar értelmezésében mi magunk vesszük át, amikor ész nélkül szennyezzük a környezetet és szipolyozzuk ki bolygónk tartalékait. Az album producere a gitáros Karl Groom volt, a felvételek ’hazai pályán’, a Thin Ice stúdióban készültek. (Mindez igaz lesz később minden Threshold-albumra azzal az apró különbséggel, hogy Karl Groom mellett a billentyűs Richard West is kivette részét a produceri teendőkből, ill. hogy a második albumot részben máshol rögzítették.)

Zenészeink nem nagyon üldögéltek a babérokon, ’94-ben jött a folytatás, a kimondhatatlan című Psychedelicatessen. Noha a zenei világ ugyanaz, mint a debütalbumon, mégis hamar fülbeötlik egy komoly különbség: más az énekes. Bizony, Damian Wilsont Glynn Morgan váltotta a frontember posztján – eredetileg a turnéra ugrott be, csak aztán tovább maradt –, de más a dobos is, Tony Grinham helyét Nick Harradence vette át. A hangzás is modernizálódott egy picit, súlyosabban szólal meg a lemez, mint az előző, ami különösen az olyan nótáknak tesz jót, mint pl. a nyitó Sunseeker. A sajtó ismét rendkívül lelkes fogadtatásban részesítette a lemezt, de mint látni fogjuk, ez a momentum végigkísérte a Threshold eddigi pályafutását. Hogy a közönség szélesebb rétege is megismerhesse a bandát, ezúttal videoklip is készült, mégpedig az Innocent című nótához, amit az új énekes írt.

’95-ben a banda Európa-turnéja során olyan előadókkal osztozhatott a színpadon, mint a Dream Theater és a Psychotic Waltz. A turné eredménye az ötszámos, mintegy negyvenperces koncertlemez, a Livedelica. Az öt dal között nincs semmi új, az első két lemezről válogattak, de persze mondanom sem kell, milyen érdekes a régi nótákat az új énekessel is hallani. Ja, és új a dobos is ismét, a koncerten már Jay Micciche játékát élvezhetjük.

Nem sokkal később az énekes és a dobos együtt távozott, hogy Mindfeed néven alapítsanak új együttest, amiben egyébként Glynn Morgan nemcsak énekelt, de gitározott is, és aminek Perfect Life? című lemezére felkerült a Threshold egyik legnagyobb slágere, a már említett Innocent is.

A Threshold lendülete nem tört meg, ’96 második felében, ismét Damian Wilsonnel a mikrofonnál és Mark Heaney-vel a dobok mögött fölvette a harmadik nagylemezt Extinct Instinct címmel. Mint várható volt, a sajtó megint mattot kapott, többek között a neves Rock Hard magazinban is A hónap albuma státuszt ért el a ’97 eleje felé megjelent korong. Ezután a kaliforniai Enchant támogatásával turnézott a banda, kicsit sem meglepő módon új dobossal, ekkor tűnt fel ugyanis a zenekarban később nagy szerepet kapó Johanne James. Sokak szerint az Extinct Instinct lett egyébként a Threshold viszonylag legkevésbé emészthető, legprogresszívebbnek mondható albuma, a legnagyobb sláger talán a Virtual Isolation rajta.

Nem sokat kellett várni az újabb folytatásra, a Clone ’98-ban látta meg a napvilágot olyan remek nótákkal, mint pl. az Angels, a The Latent Gene, vagy a Sunrise On Mars. Aki az előzmények alapján arra tippelt, hogy új dobossal készült a lemez, az téved: ismét Mark Heaney püfölte a bőröket. Viszont az énekes csakugyan új volt, ekkor kezdődött a később hosszú ideig működő kapcsolat a zenekar és Andrew ’Mac’ McDermott között, aki egyébként – skót létére – a Sargant Fury nevű német(!) formációban énekelt korábban. Mac új színt hozott a zenekar hangzásába, na nem mintha a korábbi két énekessel bármi baj lett volna. Már csaknem elfelejtettem, annyira természetes: a Clone is kiérdemelte a sajtó rajongását és megkülönbözetett odafigyelését.

1999-ben a zenekar tett egy kis kitérőt bizonyos értelemben, ugyanis nem új stúdióalbummal jelentkezett, hanem az addig keletkezett újrakevert, újramasterelt felvételekből, illetve az albumok japán verzióin szereplő bónusz nótákból álló válogatást adott ki, direkt a rajongók kedvéért, csak úgy. 2003-ban újra kiadták ezt a CD-t, más borítóval.

A következő sorlemezre 2001-ig kellett várni, ekkor jött a Hypothetical. Ezen már a korábban említett Johanne James dobol, amúgy a felállás maradt. Véleményem szerint a banda addigi legjobb lemezéről beszélünk, nem véletlen, hogy pl. a Rock Hard megintcsak A hónap albuma címmel jutalmazta. Minden dal igazi progresszív metal sláger, ragadós dallamokkal, briliáns hangszerkezeléssel, egyedi, karizmatikus énekhanggal, intelligens szövegekkel, remek hangzással. Hopp, hazudtam, a Keep My Head ugyanis mindössze egyszerű ballada, de szép az is, és teljesen más oldaláról mutatja be a zenekart, mint a többi nóta.

Szintén 2001-ben jelent meg az első két album újrakiadása, bónuszokkal, pl. a második lemezhez hozzácsapták a teljes Livedelica koncertfelvételt is.

2002-ben újra kijött egy rajongóknak szánt anyag Concert In Paris címmel. Természetesen koncertalbumról van szó, érdekessége, hogy utólagos kozmetikázás nélkül hallható rajta, mit is adott elő a banda akkor és ott, a 2001-es turné végén.

2002-ben azonban rendes stúdióalbum is jelent meg a zenekartól, ez a Critical Mass címet kapta. Hogy őszinte legyek, nekem személy szerint ez tetszik legkevésbé a Threshold katalógusából; az első fele zseniális, utána számomra kicsit leül, aminek fő oka, hogy az ötödiktől fölfelé főként lassú, vagy lassan kibontakozó számok kaptak helyet. Természetesen az olyan kifejezéseket, hogy ’legkevésbé tetszik’, meg hogy ’kicsit leül’, szigorúan a Threshold kontextusában kell értelmezni, igen magasra helyezett léccel. A Rock Hard szerint például a Critical Mass is A hónap albuma volt, a brit Feedback szerint pedig a zenekar addigi legjobbja.

2003-ban nem jelent meg új album, új rajongóknak szánt kiadvány viszont igen: a Wireless korábban megismert Threshold-dalok akusztikus verzióit tartalmazza, és egyik érdekessége, hogy az alapító basszusgitáros, Jon Jeary nélkül készült, 2003 januárjában.

2004-ben egymást érték a kiadványok: egyrészt újra kiadták a harmadik nagylemezt, az Extinct Instinct-et, másrészt megjelent a Threshold első DVD-je Critical Energy címmel. A DVD anyagának alapját a 2003 júniusában, Hollandiában rögzített koncert képezi, amit Karl Groom és Richard West kommentárjával is meg lehet nézni, de van rajta néhány felvétel a 2002-es, amerikai ProgPower fesztiválról, továbbá kis színes felvételek, amik közelebb hozzák a zenekart és a zenészeket a nézőhöz. A koncert CD-n is megjelent – természetesen a hossza miatt duplalemezen –, de érdemes beruházni a DVD-re, mivel a látvány is igényes. A koncerten mutatkozott be a nagyközönség előtt az új basszusgitáros, Steve Anderson.

2004-ben jelent meg a következő nagylemez, a Subsurface is, és mindjárt gazdagította is a zenekart egy rakás A hónap albuma címmel világszerte. Teljesen indokoltan, hiszen újabb mérföldkövet tett le a Threshold arra az útra, amit a Wounded Land-del annak idején megkezdett. Zseniális album az első pillanattól az utolsóig, megőrizve, de egyúttal tovább is fejlesztve a zenekar értékeit. Jon Jeary távozása nemcsak a basszusgitáros posztján hozott változást, de kilépésével Richard West vette át teljes egészében a szövegírói teendőket, amin korábban jobbára ketten osztoztak. Ezzel a lemezzel végre Budapestre is eljutott a Threshold. (Sajnos nem voltam ott, mivel a másnapi Zao-koncertet választottam.)

A fentiek még mindig nem bizonyultak elégnek 2004-re: Replica címmel jelent meg a rajongóknak szánt, kiadatlan felvételeket és remixeket tartalmazó korong.

2006-ban újabb rajongóknak szánt koncertlemez következett a Subsurface turnéjának anyagával, egy svájci állomáson rögzítve. A korong címe Surface To Stage, és a rajongókon kívül természetesen a sajtónak is nagy örömöt okozott
.
2007-ben, azaz idén jelent meg a nyolcadik stúdiólemez, a Dead Reckoning, automatikusan kibérelve A hónap albuma címet a Rock Hardnál (is). A felállás annyiban módosult, hogy – legalábbis egy időre – távozott a maradék alapítók közül az utolsó előtti, Nick Midson gitáros, így már csak Karl Groom maradt az őstagok közül. Érdekességképpen feltűnik viszont Dan Swanö (Edge Of Sanity, stb.), aki két nótában hörög(!) egy icipicit. Sok újat nem tudok mondani az albumról, zseniális és kész, még jobban tetszik, mint a Hypothetical, ami pedig nagyon nagy szó.

Ezek után mintegy bombaként robbant a hír, hogy Mac kiszáll a bandából. Szerencsére a helyzetre sikerült nagyszerű megoldást találni: visszatért a csapatba Damian Wilson, aki pont Macnek adta át a helyét annak idején. Damian egyébként jelenleg egy Headspace nevű banda tagja, nemrég Ozzy Osbourne előtt léptek fel többek között a Wembley-ben. Emellett szólóalbuma is jelent meg Let's Start A Commune címmel, ami kapható a turnén (korábban csak letölteni lehetett). Ha valaki a koncert előtt is szeretné Damiant élőben hallani, megteheti, ha például meghallgatja a Star One Live On Earth című dupla koncertalbumát, vagy megnézi a DVD-t. Érdemes.

Természetesen második gitárost is szervezett magának a Threshold a turnéra Pete Morten személyében, aki a Soliloquy nevű formáció tagja. (A Soliloquy CD-it is kapni a turnén, akárcsak a dobos Johanne James másik bandájának, a Kyrbgrinder-nek a kiadványait.)
Aki esetleg azt gondolná, hogy a Dream Theater adta az év progresszívmetal-koncertjét nálunk az idén, könnyen lehet, hogy tévedni fog... (Ja, és akkor még ott van októberben a Symphony X is...)

Kapcsolódó zenekarok:Kapcsolódó koncert:

Kommentek (0)

Még nincs hozzászólás. Legyél te az első!
Hozzászólás írásához be kell lépned. Ha még nem regisztráltál, akkor megteheted itt.