FM4 Frequency 2007, Salzburg

avagy ki a tököm az a Jack Lemon?!

Kiküldött tudósítónk viszontagságai kilenc felvonásban. Minden, amit tudnod kell az Alpokról, az Österreichische Bundesbahn-ról, a német nyelv szépségéről (kisfiam, mondd szépen: Österreichische Bundesbahn) - és, hogy hogyan kell túlélni egy Nyugat-Európai fesztivált.

„Jaj úgy élvezem én a strandot”

Az egész ott kezdődött, hogy a kocsi másodszor is lerobbant, a kiindulási pontomtól harmincöt kilométernyire. Már biztos voltam benne, hogy Körmenden nem érem el a vonatot, s az a tény, hogy az első járatot „elaludtam”, a másodikat „lerobbantam”, bővérű szeretőként követelte magának ép elmém minden egyes százalékát. Mint egy jó válás és a monszun közti hasonlat. Felőrölt. Dél volt, szerda volt, kurva meleg volt, és én még csak Zalaegerszegtől két lépésnyire baktattam a 76-os úton, hónom alatt a hálózsákkal, hátamon a hátizsákkal, kezemben a sátrammal, s fejemben egy Európa térképpel, melyen „Én”, az az apró fekete pont, valahol a Kárpát-medencében, még olyan kétségbeejtően messze van Salzburgtól.

Csak, hogy érzékeljétek...

Node! Mint az már annyiszor bebizonyosodott számomra, van Isten. Először egy fickó, majd egy csaj röptetett meg egy falunyi távolságot, s így két óra stoppolás után már !tizenöt! kilométerre voltam a zalai megyeszékhelytől. És mintha megmozdult volna az a pont azon a térképen, de lehet, hogy csak a tudat hatalma, és az előrehaladásba vetett hit az, mi elhiteti a szemmel, hogy: igen, a távolság legyőzhető, és ha az őseink meg tudták tenni az utat - valahonnan, ide -, akkor előttem sincs akadály. (Az igazat megvallva, már majdnem visszafordultam, hogy a poklok legmélyebb mélységébe süllyedve eltűnjek a világ elől, s valami undorító kocsmában megbánjam azt, hogy elaludtam, lerobbantam, és elindultam;) de mint mondottam vala, van Isten, s megjelent számomra.

A jelenés

A tűző napsugár lágy érintéssé szelídült, a fák ölelőleg borították fölém árnyukat, s az úton veres derengés (féklámpa) jelezte, Illés szekere lassítva közeleg felém. A hófehér fényezésen megcsillant a keményre száradt madárszar, s egy Mazda MX/valahány típusú száguldó koporsó megállt mellettem. Cigaretta csikk csapódott a földnek, s én már szorongva kuporodtam az anyósülésen. Körmend, Szentgotthárd, Fürstenfeld, autópálya, Graz.

ÖBB

Negyvennégy euró. Hát az agyamat eldobom, négy óra kevergés a hegyek között, büfékocsi helyett Ottakringer, egy útitárs, aki személyesen is ismeri Illés szekerének hajtóját, kicsi a világ, nekem mégis kurva sokat kell szopnom az utazás miatt, lassan klausztrofóbiás vagyok a hegyektől, és még mindig bassza az agyamat, mindezért negyvennégy eurót fizettem. De ha belegondolok, hogy Hannibál hadai ezen hegyek közt véreztek el, én meg négy óra alatt keresztül rágom magam rajtuk, nem is olyan nagy veszteség az a potom !tizenegyezer! forint értékű vonatjegy. Mellesleg Bischofshofennél meg át is kellett szállnom, várni is kellett, én meg kidugtam az orromat az állomás elé, hogy elmondhassam: Bischofshofenben is jártam. Szemben hegyek, jobbra hegyek, balra hegyek, a padokon fiatalok ücsörögnek, beszélgetnek, furcsa belegondolni, hogy ők itt élnek, anélkül, hogy tudnának rólam. Idegenebbnek éreztem magam, mint Sting New Yorkban.

Salzburg (még mindig ugyanaz a nap)

Na ez az a város, amit soha nem fogok elfelejteni, mert az égvilágon semmit sem láttam belőle. Este fél kilenckor értem oda, sötét volt, s a fesztiválbusz az állomás elől indult, habár a sínek és az utak ugyanolyanok voltak, mint bárhol máshol. Ennyi marad meg Salzburgból. A buszon gyorsan szereztem egy programfüzetet, és hűvös közönnyel konstatáltam, a Brand New és a Vanilla Sky koncertekről már le is késtem. Az út hosszú volt, és én már azért kezdtem el aggódni, hogy a Tool-t is lekésem. De mikor kiengedtem a számban hangokká formálódott aggályaimat a velem szemben ülő, az állomáson már megismert utasok felé, akkor követtem el a legnagyobb hibát. Ők ugyanis tudták azt, amit én még nem: !Tool – ELMARAD! A pánik elkerülése végett, remegő kezekkel kezdtem el katatni a szemüvegtokomba rejtett gyógyszereim után.

Inkább nem is összegzem az eddig történteket

Csalódottságom, hát, hogy is mondjam, leírhatatlan volt. De adtam egy esélyt a frissen begyűjtött osztrák ismerőseimnek, s megfeszülve nekivágtunk a fesztiválterületnek, hogy meglessük a Tocotronic nevű német banda ténykedését. Azt mondták, nem fogok csalódni. A kemping terület az út mellett, a dombtetőn volt, a fesztivál maga meg a Salzburg Ring betonján a hegyek között. Kis romantikus sétány kanyargott le a fák között a színpadok felé, hát mit ne mondjak, a hangulata valami varázsos volt, ahogy a rázókövek között kígyózott az embertömeg. Az egyik színpad egy hajtűkanyarban trónolt, a másik a domboldalba kapaszkodva villogott. Kis izolált örömvölgynek sejlett a domboldalról nézve a fesztivál terület. Oda értünk a Green Stage-hez, és én csalódtam. Mi a francért kellett megszólalnia az énekesnek? Már kezdtek az enzimek reakcióba lépni az agyam öröm szektorában rejlő kis molekulákkal - ugyanis maga a zene jó volt – amikor az énekes szólásra nyitotta száját. Én azt hittem, hogy a Rammstein-nel van a baj, hogy én undorodom a német nyelvű zenétől, vagy esetleg konzervatív vagyok, de nem. A német nyelv egyszerűen nem zenélésre/éneklésre való. Mindezek után meg egy újabb germán nyelvtőről rügyeztetett csapat, amit már nem bírtam tovább elviselni, és elmenekültem a sörpult felé. Hozzátenném: a sör 5, azaz öt euróba került. Mindegy.

Másnap

A nap reggel nyolckor kikergetett bennünket a sátorból, a többes szám azért, mert a tegnapi ismerősök közül egyet befogadtam a sátramba, és egy másik nejlon lak mellett felállított sörpad köré települtünk. Voltunk vagy tízen-tizenöten, és mindenkire kábé két tálca dobozos sör jutott. Mit volt mit tenni, ittunk. Teltek múltak az órák, fogytak a sörök, és a beszélgetés már ott tartott, (angolul-mivel mindenki tekintettel volt rám, így az osztrák komák egymás közt is angolul beszélgettek) hogy mekkora hülyeség az a bizonyos egy kalóriás üdítőital reklámja, hiszen a hideg ital gyomorban való felmelegítése ötszáz kalóriát igényel. A fesztivál legjobb pillanatait éltem meg ekkor. Délután négykor fejeztük be a vedelést és néhány magyar kifejezéssel gazdagabban (pl.: Hugyoznom kell!) a brigád útra kelt koncertnézőbe. Én megint a Green Stage-nél kötöttem ki, ahol sikeresen végigugráltam, tizenhat éves tini módjára, a Jimmy Eat World koncertet. Nagyon jó kis bulit csináltak, volt slágerparádé, The Middle, no meg szörföztem a tömeg tetején is. A biztonságiak itt is, mint azt eddig minden külföldi fesztiválon tapasztaltam, mosolyogva kapkodták le a retek részeg fiatalokat a tömeg tetejéről. Öt eurós sörök hajigálása, örömölelések, szeretnivaló „kislányok”, ugri-bugri.

Nájn, nincs Tool

Ha nem volt Tool, majd lesz Nine Inch Nails. Hát lett is. A probléma csak az volt, hogy a szervezők szíveskedtek berakni őket két német érdekeltségű banda - Beatsteaks és a Die Arzte - közé. Ez ott jelentett problémát, hogy a nézők között sokan voltak, akik csak a Beatsteaks-en megszerzett pozíciójukat őrizték a NIN koncert alatt. Az első sorokban akadtak „rajongók”, akik példának okáért ültek a földön. Node fasza! El lehet képzelni, hogy mekkora lelkesedéssel nyomatták Trent-ék a muzsikát. Én nem zavartattam magamat és valahol a hátsó fertályban, totális extázisban vonaglottam, visongattam, vicsorgattam, üvöltöttem és görcsösen rángatóztam. Nekem bejött. Volt minden mi szem szájnak ingere, persze, csak ha érdeklik az embert a színpadon zajló események. Többek között: Closer, Hand that feeds, Head like a hole, Survalism… etc. etc. És hozzá szeretném tenni, hogy nem csak a főszínpad, a Race Stage, hanem még a kisebb színpad, a Green Stage is jobban, szebben és hangosabban szólt mint a Szigeten a nagyszínpad. Pont. Most erről nem akarok vitát nyitni, hogy Harmadik Kerületi Önkormányzat meg a dühös csőcselék a Ladik utcából, akik Dózsa György szelleme által megszállva, kiegyenesített kaszával tiltakoznak a romlás ellen, mert nincs értelme. A kötelező zúzások után, mint akiket űznek, a NIN eltűnt/elmenekült a színpadról. Meg is volt rá az okuk, hiszen a tömeg nem kezdett el őrjöngeni, tapsolni, ráadást követelni, hanem elégedett morgolódással adott hangot örömének, hogy végre kezdeni fog a Die Arzte. Juppiááájéé! Mindenki a színpad elé, én meg el onnan. Amúgy is utálom a német nyelvű zenét, mint azt már az előbbiekben taglaltam, és ráadásként egy gagyi, szir-szar csapat közel két és fél órás koncertje közelgett. Menekültem.

Could ya’ tell me, where is my fuckin’ tent?!

Két óra kétségbe esett bolyongás után, miután ráébresztettek, hogy tulajdonképpen két kemping van, s én azt sem tudom, melyikben van a sátram, hogy az az út, amire gondolok, az nem is létezik, vagyis ők (ők=információs pult) nem tudnak róla, miután fél órára elaludtam egy sátor mellett fekve az esőben - agyonázva, kikészülve, álmosan, fáradtan, de megtaláltam a sátramat. Kómába zuhantam. Álmomban már hazai tájakon jártam, ágyban aludtam, nem esett az eső, meleg volt, főtt étel volt az asztalon és magyar beszéd csengett fülemben. Az eső reggelre sem állt el, elhatároztam, hogy hazamegyek. Node az korántsem olyan könnyű. Esőben sátrat bontani, két napi mocsokkal a testemen, másnaposan, motiváció hiányában, valahogy lehetetlen. Én nem tudom, miért, de az ember minél kétségbeesettebb, annál kevésbé tudja rávenni magát a cselekvésre. Ez valami filozófia tanulmány témája is lehetne. Ami rám vonatkozik az az, hogy délután négyre sikeresen összeszedegettem a sátramat, és a szemerkélő esőben beültünk egy másik, ház méretű ponyva alá, sörözni. Lelkem megmentésére siető grazi pajtások sörrel kínáltak, mondván, az segít, majd egyikőjük felvetette, hogy elvisz Grazig kocsival. Ollé! Fejemben felvillant az álom arról a bizonyos meleg tányér ételről és az ágyról. Persze mint az lenni szokott, nem lett belőle semmi. Ugyanis Grazból kilenckor (este) már nem megy vonat magyar honba, így vendéglátómmá avanzsált sofőröm családjának a vendégszeretetét élvezhettem aznap este. A meleg tál étel megvolt, az ágy is, a zuhany is, de boldogságom nem lehetett teljes, hiszen még a mára már elhalványult határ idegen oldalán voltam.

Végszó

Bár csak másnap értem haza, többszöri átszállással, és a sorok olvastán azt gondolhatja az ember, hogy ez a Frequency nem éri meg az utazást, de nem, ez nem így van. Életem egyik legtartalmasabb, legtarkább, legkalandosabb fesztiválja volt az a négy nap, és ha azt a részét nézzük, hogy milyen segítőkész emberekkel ismerkedhettem meg, hogy milyen baráti és közvetlen közegbe kerültem, akik nem csak haverok voltak, hanem urak is, hiszen az irántam érzett tiszteletből még nyelvüket is elhagyták, s egy közös csatornán kommunikáltunk, mint igazi emberek, és itt ezen van a hangsúly. Nem volt bajor, osztrák, magyar, hanem ember volt és sör és fesztivál és közösség. Volt mit hoznom haza, nektek, mindenkinek, ami leírva, kimondva nyálas, ömlengős, szentimentalista hippimaszlagnak tűnik, de átélve nem az: emberség.

• Nine Inch Nails

• FM4 Frequency Festival 2007