Hogy egyáltalán: születik, Tiny Wild Livingplace Improvement (EP), Manikin Faint

Meglepő borító: mintha zöld dinók zenélnének a Manikin Faint legújabb albumán. Ahogy meglepőek maguk a dalok is: a titkosított, tömörített Manikin Faint mp3-ak lejátszómban Bruce Springsteen szerzeményekként jelennek meg.

Jócskán van meglepetésben része a hallgatónak a tálaláson túl is. Győzze kapkodni a fejét.
Ha (, mert minden más hatás csak megtéveszti az embert,) kizárólag a füleinkre hagyatkozunk, megállapíthatjuk, miközben ezredjére kápráztat el minket valami ötlet, vagy dallam, vagy hangulat, hogy ezek a dinók talán soha nem zenéltek még ennyire színesen, szagosan, hatásosan lemezen. Tulajdonképpen minden mozdulat a helyén van, a kompelláció valahogy mások próbálkozásainál (neveket csakazértse) jobban összeforrottabb. Ötletese(bbe)n passzolnak a részek, mint hasonszőrű társaiknál. (Tudom, hogy ez nevek nélkül bénán hangzik, de ez bizonyos okokból kifolyólag akkor is így marad…)

Jobban belemenve: az elsőt (the tempter is in) szinte annyit hallottam már, hogy azt se tudom, mitől tetszik, tetszik-e még. De nyilván nem hallgattam volna meg ennyiszer, ha rossz lett volna közben nekem. Nem vagyok önsorsrontó.

A másodikkal szinte ugyanez a helyzet (dices fo six ones).

Jelenleg a harmadik a kedvencem (coffee for tea). Olyan finom, mint a reggeli kávé. És akkora himnusz. Megvan benne a funk, meg a fuck -egyszerrre. Feltűnik mennyire szabadon gondolkoznak egy dalról, hogy annak milyennek kell lennie. Egyszerűen jónak, görcs nélkülinek, skatulyázhatatlannak. Egy olyan világban, amilyen a Manikin Faint világa is, megeshet, hogy egy laza, akusztikus, lebegős, musiceles gitártémából (nagyon jól szól a gitár!) zökkenőmentesen (hangsúly a zökkenőmentesen) átváltanak egy funky himnuszba, hogy a végén -tényleg- horrorisztikus sikolyokkal, hátborzongatóan súlyos riffekkel zárják a hat percet. Nem akarok hatásokat sorolni, de a Manikin Faint szerintem szereti a Mars Voltát, vagy az Incubust, a Fantomast, és a Tool szó hallatán sem köpnek egy hegyest.

A negyedik (flakokloaka, vagy mi, nem tudom, de mi a rákért kell megjegyezhetetlen nevű címeket kitalálni?!) abszolút fesztiválsláger. Életerő van benne. A vokálok egyszerűen megunhatatlanok és a basszustémák… (azok is.) Abbahagyom inkább, mert még valakiben felmerül, hogy érdekem lelkesnek lenni. Pedig nem.

Egy normális világban ilyen teljesítmény elnyerné méltó jutalmát. Boldogan élnének, amíg élnének, és közben pénzeszsákokban lubickolnának egy jamaikai medencében, haza -a Sziget Nagyszínpadán játszani- csak akkor jönnének, ha beleférne a két amerikai és három japán turné közben egy európai körút is.

Így, itthon a dalok, a világszínvonalú művészet csak önmagáért születhet, hogy vidéki művházak linóleumai visszhangozzák azt. De éppen ez benne a csodaszép: hogy egyáltalán születik.

Tiny Wild Livingplace Improvement

• Manikin Faint