Nézd meg a koncertek plakátait >
Nem vagy belépve! (Lépj be vagy regisztrálj!)
MA: 29 
¦30¦31¦01¦02¦03¦04¦05¦06¦07¦08¦09¦10¦11¦12¦13¦14¦15¦16¦17¦18¦19¦20¦21¦22¦23¦24¦25¦26¦27¦28¦29¦30¦01¦02¦03¦04¦05¦06¦07
Hunderground
Itt vagy most: Hunderground | Magazin | Nova Rock 2008 – Nickelsdorf - avagy a szomszéd zöldje mindig füvebb

Nova Rock 2008 – Nickelsdorf - avagy a szomszéd zöldje mindig füvebb

Rovat: Beszámoló | Felkerült: 2008. június 22., vasárnap | Írta: Fegyverneky Levente

Lehet, hogy már beteges az, amit a stoppolással művelek. Lehet, hogy az önkínzás egy társadalmilag elfogadott vállfaját űzöm ezzel, de egyszerűen fantasztikus érzés huligánnak lenni. Az, hogy szombat délben, háttal a napnak –miközben égi vezérünk, nem éppen a legkedvesebben, de hat centiméter vastag bőrrákot éget a tarkómba- másfél órán át izzadok az M1/M7 közös, budai kivezető szakaszánál, egy istenverte mekis tábla mellett, s közben tizenöten vinnének el a Balatonra –köztük egy kis kabrioban mosolygó, két szőke leányzó- de nem, én Győr felé mennék, amerre senki sem megy, és igen, én is tudom, hogy rohadt meleg van, és a vízben jobb, de ha homlokon is fogom kiizzadni az agyamat, én akkor is elmegyek Nickelsdorfba. És pont.

Látlelet

Lehet, hogy már beteges az, amit a stoppolással művelek. Lehet, hogy az önkínzás egy társadalmilag elfogadott vállfaját űzöm ezzel, de egyszerűen fantasztikus érzés huligánnak lenni. Az, hogy szombat délben, háttal a napnak –miközben égi vezérünk, nem éppen a legkedvesebben, de hat centiméter vastag bőrrákot éget a tarkómba- másfél órán át izzadok az M1/M7 közös, budai kivezető szakaszánál, egy istenverte mekis tábla mellett, s közben tizenöten vinnének el a Balatonra –köztük egy kis kabrioban mosolygó, két szőke leányzó- de nem, én Győr felé mennék, amerre senki sem megy, és igen, én is tudom, hogy rohadt meleg van, és a vízben jobb, de ha homlokon is fogom kiizzadni az agyamat, én akkor is elmegyek Nickelsdorfba. És pont.

És én megint eljutottam. Igaz Győrben át kellett szállnom egy Transporterből egy Mondeóba, amit a Motorhead magyarországi nagykövete vezetett, de kiértem. Átkeltem Rába-hídon, árkon-bokron, egy böszme (nem tudom, hogy a Word miért húzza alá a „böszme” szót, hiszen pár éve ez a törvényhozás nyelvezete) nagy parkolón és végre újra Red Stage, és amire nem volt alkalmam itthon -mert a Pecsába csak nem lehet így meg úgy sajtójegyet szerezni- Bad Religion.

Egy Berlini pank sráccal akadtam össze a bejáratnál, aki hajlandó volt velem meginni gyorsan, a 2 literes üvegbe áttöltött boroskólámat –jegyzem meg, majdnem színültig volt- mert azt ugye nem lehetett a színpad közelébe vinni. Na bumm, hát mi megittuk.

A „nemulass”

Régen mindig is érdekelt milyen lehet az a „nemulass”, amivel mindig fenyegették az embert, ha valami rosszra készült. Na most megkaptuk a „nemulass”-t. A Twenty first century szólalt meg nyitányként és uccu neki, mindenki mint a vadak: let’s rock and roll! A színpad, most is tökéletes, a hang megint csak, csupán a két évvel ezelőtti faforgácsszerű izé hiányzott a talajról, így maradt a puszta, kopárra taposott, szalmaszagú föld. Religionék pedig nem fukarkodtak a show-val, akár egy saját koncerten, slágerparádé, énekeltetés, ösztönzés, egy kis szociológia óra angol nyelven, és az eredmény egy óra eklendezés után, hogy újabb 15 liter testnedvtől szabadultam meg a bőrömön keresztül. Irgalmatlan volt. Közben megérkeztek a Graz-i komák, akikkel tavaly ismerkedtem össze Salzburgban a Frequency-n (az internetes kapcsolattartásnak köszönhetően, jó előre megszerveztünk egy nickelsdorfi ütközetet). A nagy örömködés közepette még megvártam ahogy az In Flames valami eszeveszetten bekezd, és szépen lassan átbattyogtam a Blue Stage-hez.

Sör hidegen, asszony Verve

A kék színpadnál már hangolt a The Verve, vagyis a road-ok. Nem is kellett sokáig várni és a srácok elkezdték. De sajnos nem úgy ahogy azt egy igazi nyáresti fesztiválon elkezdeni szokás. Amúgy ők voltak azok, akik kiválóan meglovagolták az Oasis keltette hullámot a kilencvenes évek második felében, és az Urban Hymns című albumukról sikerült egy két nótát (pl.: a mindenki által ismert Bittersweet Symphoni-t) felpréselni a top listákra. Ami annak tükrében, hogy az előző albumjaik, mint mondjuk a The Norther Soul eléggé felejthetőek voltak, elég nagy eredménynek számít. De a legsikeresebb, egyben utolsó albumjuk -1997-ből- egész hallgatható, ha az ember eltekint attól, hogy az teljes korong egy nagy lopás.

Mindegy is. A srácok lenyomták a slágerekkel itt-ott megtört unalomszózatot, és a nap végére mindenki beletemetkezhetett a nickelsdorfi gyepűn álmosan nyújtózó, kempingi éjszakába. Nekem még meg kellett keresnem a táskáimat, amit rábíztam –a bizalmatlanság szikrája nélkül- valakikre egy sátornál, valamelyik út mentén. Mondanom se kell, nem volt könnyű feladat, de mint aznap mindent, ezt is megoldottam.

Kopoltyú

Miután elég kótyagosan felvertem a sátramat, és a hálózsákot hullazsákként magamra öltöttem, (hogy Petőfi szavaival éljek) „az ájulat örvényébe buktam”. Reggel arra ébredtem, hogy a sátramban tizenöt centis víz áll, és én a tócsából próbálom kiszűrni az éltető oxigént, nem létező kopoltyúimon keresztül. Nem nagyon ment így szerencsére felébredtem. Szakadt az eső. Nekem mindenem elázott, és így vasárnap reggel nyolckor majdnem ámokfutásba kezdtem a sátrak között.

A hazameneteltől az mentett meg, hogy néhány osztrák figurával szóba elegyedtem egy pavilon alatt, akik asztalt rántottak, sört bontottak, és reggelizni kezdtünk. Mindenki elővette a hazait. Én a Herz szalámit és a házi pálinkát, ők meg a mindenféle kolbászféleségeket és a ribizli likőrt. Közben a nap is kisütött, és én délre eléggé megbékéltem a veszteségekkel ahhoz, hogy megkeressem, az éjszaka során elhagyott Graz-i cimborákat.

The battle of Nickelsdorf

Az ez után történt események részletezésébe nem mennék bele, egyrészt, mert nem tudnék tárgyilagos maradni (azért nem sajnáltuk a torkunktól a sört) másrészt egy tökéletes fesztiválnap (mint amilyen volt ennek a bizonyos vasárnapnak a második fele) nem osztható részekre

Enter Shikari. Hallottam már róluk itt meg ott, de amit koncerten műveltek, az valami eszméletlen volt. Ahogy „pároztatják” az elektronikus hangzást- s magát az elektronikát- a zúzós, éneklős, kiabálós mit tudom én milyen műfajú zenével, az valami megfoghatatlan. Műfaji korlátok közé vétek lenne sorolni, és azt az energiát amit mozgósítottak magukban a színpadon, azt meg egyszerűen lehetetlen leírni. Mint a majmok, akikkel megitattak hatvan liter kávét, vagy belemártották őket egy szállítmánynyi, elkobzott, ismeretleneredetű, fehér porba. Én megőrültem ott a helyszínen. Azt tudom tanácsolni, hogy youtube-on mindenki keressen rájuk, találni fognak Nova Rock-os felvételeket.

Anti Flag. Büszkén kijelenthetem, hogy ez volt a harmadik Anti Flag koncertem és azok a tarajos fickók mit sem vesztettek erejükből. Volt minden ami szokott, ami kell. Turncoat, I’d tell you but, Bright Lights of America és a többi, és a többi. Meg csont remegtető darálás, vesefacsaró ütközések, és olyan skandálás, hogy három napja vért köpök. Mint eddig még soha, most sem okoztak csalódást, és oly annyira kicsináltak, hogy le kellett ülnöm a koncert után.

Rise Against. Habár nem tartozik a kedvenceim közé, és ugye éppen az Anti Flag merényletét próbáltam túlélni a földön ülve, de láttam amit láttam, s az nagyon meggyőző volt. Amikor Tim McIlrath (ének/gitár) kieresztette az első barnaszofis hangokat, a tini lányok csutakosan nedves bugyii mind kámforrá váltak, s vad sikoltozással vetették magukat a tömegbe. A kandúr-bandik meg megmutatták a tutit, semmit nem kímélve pörgették magukat a színpad előtt, mint egy jóvágású Lehel centrifuga. A hálás közönséget nem akármilyen bulival ajándékozták meg, és még én is, a földön ülve, nem elvarázsolva a rajongástól, de megemeltem a kalapomat, amit tavaly hagytam el Salzburgban.

Kid Rock. Azon túl, hogy ez a figura kezelgette Pamela Andersont (ezt egyébként sokan szóvá tették irigykedve) és, hogy régóta csapatja a rock-ot, szinte semmit sem tudtam róla. De Kid bácsi, a kalapjában, és a konföderációs zászlóval a háta mögött, olyan lábrázó bugit ültetett belém, hogy Michael J Fox is megirigyelhetné. Azóta is remeg.

Incubus. Hát soha nem hittem volna, hogy úgy fogom végigállni életem első Incubus koncertjét, hogy azt várom, mikor lesz már vége. Pedig nagyon jól csinálták amit csináltak. Tényleg igaz az a mende-monda, hogy jobbak élőben mint lemezen. A ritmust végig tökéletesen és feszesen tudták tartani, bár nem az a tipikus bulizene amit nyomatnak, de a nézők éneklőkké avanzsáltak, az állók meg karmesterekké. Az ének tökéletes volt, és erről tényleg nem lehet még mit mondani, mert rettentő profin nyomták le a maguk kis órájukat, és átadták a színpadot az est hőseinek.

Rage Against The Machine. Megváratták a népet, és a nép neki is kezdett egy kisebbfajta füttykoncertnek, és ők jó kommunistákhoz méltón, nem akarták kivívni a nép haragját. Légvédelmi sziréna, és egy vörös csillag kúszik fel a háttérben. Szép nagy, és jó magasra. És megérkeznek ők, a hősök, az élő legendák, a Rage Against The Machine. Hölgyeim és Uraim, a Guerrilla Radio adását hallgathatják. Tátott szájjal. A frekvencia mindenki számára fogható volt. Én a fogtöméseimen keresztül éreztem ahogy jön az adás, és üvöltésre torzul a pofám. Időutazás. Bulls On Parade. Egy öreg, de bivaly erős óriás mondta a magáét a világot jelentő deszkákon. Felesleges felsorolni a dalokat amiket játszottak, mert mindent lejátszottak, egy pillanat nyugalmat sem hagyva. Tim Commerford (basszus) szinte transzba esett néhányszor, ahogy becsukott szemmel rugózott és bólogatott. Látszott, hogy az arcát fedő bőrréteg alatt, ördögi táncban rángatóznak az izmok. Tom Morello meg hozta amit rajta kívül csak nagyon kevesen tudnak. Az egész koncert átnyúlt a vasfüggöny hamvain, és egy kommunista Los Angelest varázsolt Nickelsdorfba, ahol a mező átváltozott a Hollywood-i Vörös térré. Bullet In Your Head. Éppen, hogy nem lövettek a tömegbe. Körül-belül egy másfélórás forradalom elmélet után, mialatt közölték, hogy mi az amit mondanak, s mi az amit tehetsz, hogy kinek a nevében szabad gyilkolni, hogy lényegében mindenki tehet egy szívességet, izzó tekinteteket és reszkető öklöket hátra hagyva elbúcsúztak, és velük búcsúzott a 2008-as Nova Rock is.

Tanulság

Hazafelé, a nickelsdorfi vasútállomáson még összeakadtam egy jegykiadó automatának álcázott légykeltetővel, amiből csak úgy dőltek a legyek, s minden vonatra váró, megviselt turistának belerepültek az orrába, szemébe. A Hegyeshalomra tartó szerelvényen meg sikerült pofán röhögni egy kallert, hogy nehogy már jegyet akarjon vetetni, hiszen most jövök Rage koncertről, másrészt ez már Hegyeshalom, és úgyis leszállok, mert itthon vagyok! Mindvégig itthon voltam, és Mohamed meg a hegy sztorijából kiindulva, a fesztivál jött hozzám, mert hiányoztam neki, mert a fesztivál szereti a fesztiválozókat, mert ha esik, majd kisüt, s ha elveszel, akkor vagy a legjobb helyen, mert oda csak a véletlen vihet, oda nem vezet kiszámított út, oda ahol nincsenek idegenek, ahol mindenki idegen, ahonnan nem vágysz vissza, ahol nem ismeretes a szó: honvágy.

Kommentek (1)

:)
#1Magdi2008-07-15 11:45:32

Szólj hozzá te is!

Hozzászólás írásához be kell lépned. Ha még nem regisztráltál, akkor megteheted itt.